Bántalmazás

A traumatikus gyermekkor következményei:

A következő szöveg Alice Miller 12 pontjának fordítása, amely a gyerekkorban megtapasztalt kegyetlenségek okairól és hatásairól szól.

Néhány éve tudományosan is bebizonyították, hogy a gyermek traumatizációjának szörnyű következményei elkerülhetetlenül visszaütnek a társadalomra. Ha az emberek tudatában lennének az erőszak pusztító hatásának, az a társadalmunk alapvető változásához vezetne, mindenekelőtt megszűnne az erőszak rohamos fokozódása.

A következő pontok megpróbálnak rámutatni, miről is van szó:

1. Minden gyermek azért jön a világra, hogy növekedjen, kibontakozzon, éljen, szeressen és kifejezhesse szükségleteit, érzelmeit.

2. A gyereknek ahhoz, hogy kibontakozhasson, odafigyelésre és biztonságra van szüksége olyan felnőttektől, akik komolyan veszik, szeretik, és őszintén segítik őt az eligazodásban.

3. Ha a gyermeknek ezek a létfontosságú szükségletei nem elégülnek ki, hanem a felnőttek saját igényeik szerint kihasználják, verik, büntetik, megerőszakolják, manipulálják, elhanyagolják, becsapják őt, és senki sem lép közbe, akkor a gyerek integritása tartósan sérül.

4. A sérülésre adott normális reakció a düh és a fájdalom lenne. De mivel a düh a gyermek számára tiltott érzés, és nem tudja a fájdalmat egyedül elviselni, kénytelen ezeket az érzéseket elnyomni. A trauma emléke elfojtódik, a bántalmazó képe idealizálódik. Később a gyerek nem lesz tudatában annak, amit vele tettek.

5. Az eredeti, valós okától megfosztott düh, tehetetlenség, kétségbeesés, vágy, félelem és fájdalom érzése ellenséges, pusztító, bosszúálló viselkedésben jut kifejezésre. Ez irányulhat mások ellen (pl.: bűnözés, népirtás) vagy saját maguk ellen (szerfüggőség, alkoholizmus, prostitúció, pszichés betegségek, öngyilkosság).

6. A bosszúállás áldozatai gyakran saját gyerekeink, akiknek a bűnbakszerep jut. Társadalmunkban a gyerekbántalmazás még mindig teljes mértékben elfogadott, sőt, elismertségnek örvend, ha ezt nevelésnek állítjuk be. Tragikus, amikor saját gyerekünket verjük azért, hogy ne érezzük, amit a szüleink tettek velünk.

7. Azért, hogy egy bántalmazott gyerek ne váljon bűnözővé, vagy ne legyenek komoly pszichológiai problémái, szüksége van arra, hogy életében legalább egyszer találkozzon olyan emberrel, aki egyértelműen tudja, hogy nem ő az őrült, nem a gyámoltalan gyerek a hibás, akit vertek, hanem a környezete. A társadalom tudatossága életet menthet, tudatlansága pedig hozzájárulhat annak tönkretételéhez. A rokonoknak, ügyvédeknek, bíróknak, orvosoknak és gondozóknak ilyenkor kell egyértelműen hinni a gyereknek, és az ő oldalára állni.

8. Eddig a társadalom a felnőtteket védte, és az áldozatokat hibáztatta. Ezt a vakságot olyan elméletek támogatták, melyek még dédapáink nevelési mintájának megfelelően a gyermekben egy alattomos, gonosz ösztönök által uralt lényt láttak, aki hazug történeteket talál ki, és megtámadja vagy szexuálisan megkívánja az ártatlan szülőket. A valóságban minden gyerek hajlamos rá, hogy a szülők kegyetlensége miatt saját magát okolja, és minden körülmények között magára vállalja azt, ami valójába a szülők felelőssége.

9. Csak nemrég bizonyították be, hogy a gyermekkor elfojtott traumatikus élményeit testünkben tároljuk. Ezek nem tudatosodnak, azonban hatással vannak a felnőtt ember későbbi életére. Azt is megfigyelték, hogy a még meg nem született gyerekek is érzi, illetve tanulja a felnőttek figyelmességét és kegyetlenségét.

10. Ha a gyermekkorban elszenvedett traumatikus tapasztalatoknak nem kell rejtve maradniuk, akkor megérthetjük a furcsa viselkedésmódok mögött rejlő logikát.

11. Az erőszak nemzedékről nemzedékre történő örökítése véget érhet, ha észrevesszük és tudatosítjuk a gyermekkorban elszenvedett kegyetlenségeket és azok következményeit.

12. Azok az emberek, akiknek gyerekkorukban nem sérült az integritásuk, akik szüleiktől védelmet, megbecsülést, tiszteletet kaptak, ifjúkorukban és később is intelligensek, érzékenyek, együttérzők és fogékonyak lesznek. Örömüket lelik az életben, és nem éreznek késztetést arra, hogy kárt tegyenek magunkban vagy másokat bántsanak. A hatalmukat csak arra használják, hogy megvédjék magukat, nem élvek vissza vele, nem támadnak meg másokat. A gyerekeiket tisztelik és óvják, nem is tudnak másképpen tenni, hiszen maguk is ezt tapasztalták, ezt tanulták meg. Ezek az emberek soha nem lesznek képesek megérteni, őseiknek miért volt szükségük hatalmas hadiiparra ahhoz, hogy jól és biztonságban érezzék magukat ebben a világban. Mivel a védekezés nem vált a tudattalan életfeladatukká életük legkorábbi szakaszában, racionálisan és kreatívan tudnak megküzdeni a valódi veszélyekkel.

A Tizenkét pont először angol nyelven jelent meg a For your own good című könyv (Farrar, Straus, and Giroux, New York, 1984) utószavaként, aztán a Bilder einer Kindheit (Egy gyermekkor képei, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1985) függelékébe is bekerült. A fordításhoz és publikáláshoz a szerző engedélyét kérték.